Egy picAz S. utca

Picike utca Zuglóban. Egy szemetes kocsi csak óvatosan tud ide bekanyarodni. Régi patinás házak, két oldalt fasor. A sarkon közért, mellette trafik, egy iparművésznő kis varrodája, Lili ajándékboltja, és egy képkeretező műhelye, aki kleine Fische, gute Fische alapon üvegesmesterként is dolgozik.

Egy darázs repült be a lakásba. Félek tőle. A fiam még csak másfél éves volt. Hangosan biztatott: Fogd meg anya, fogd meg anya! Nem maradhattam szégyenben, ezért amikor az állat az ablaküvegre telepedett, egy hatalmas könyvvel csaptam agyon.

Volna.

Ha az üveg nem törik ki, és a darázs nem repül el a könyvvel együtt. Felhívtam az üvegest, elmeséltem neki a nagy vadászatot, azonnal jött és megcsinálta az ablakot.

Akkoriban költöztünk ide, elég nehéz idők jártak ránk, néha úgy éreztem, összecsapnak a hullámok a fejem fölött. Ezért egyik séta során bementem az üvegeshez, ő volt az egyetlen ismerősöm a környéken, hátha tud egy megbízható asszonyt, aki időnként eljönne hozzám segíteni. Már voltak a boltban. Egy ügyvédnő a bírósági ügyét mesélte. Meghallgattak, és rövid tanácskozás után kaptam egy telefonszámot. Közben berontott egy asszony, hatalmas fagyott hallal a kezében, lecsapta az asztalra egy dundi csecsemő és egy ondolált spániel keretezésre váró fotója közé, és a „meghoztam a halat, Sanyikám!” kijelentéssel elrobogott.

– Ez ki volt? – kérdeztem döbbenten.

– Csak a szomszéd Jolika. A fia alkoholista, és a pszichiáter akihez jár, előírta neki, hogy hetente egyszer – ha feszült, kétszer – pecáznia kell menni. Rengeteg halat fog, de utálja, ezért szétosztja az ismerőseinek.

Így kezdődött.

Azután lassan megismertem mindenkit.

Lajost, a festőművészt, akinek sajnos mostanában nem veszik a képeit, ezért Sanyi barátilag keretezi, és Lili kiállítja a boltjában, sosem lehet tudni…

Margitkát az öreg cigányasszonyt, aki egy kivénhedt Ladában lakik a férjével és guberálásból élnek. Kialakult vevőkörük van. Lilinek, aki a francia divatot kedveli rózsaszín velúrcsizmát és hozzá illő retikült túrt, Sanyihoz meg így állított be: “Régiség, látja? Ezt hozta magának a Margitka. Ő tudja mi kell magának!” Ha pedig nagy a hó, rossz az idő, és az emberek nem dobnak ki semmit, akkor csak úgy végigjárja az üzleteket, kér Margitkának egy kis pénzt, egy szelet kenyeret, egy felest a trafikból, mert hideg az autó. Megígéri mindenkinek, meglátják, meghálálja még ezt a Margitka.

A trafik.

Itt Pannika a királynő. Hajnalban nyit, főzi a kávét a melósoknak, készíti a feleseket meg a söröket. Később megjelennek a kurvák. Telefonálnak a boltból, kávéznak, csacsognak, körömlakkot válogatnak, rúzst nézegetnek, elmesélik mi volt éjjel a placcon. A kerületi rendőrörsről is ide térnek be a járőrök egy kis beszélgetésre. A műanyagpohárban gőzölgő kávé mellett jól megfér mindenki „mert olyan itt, mint otthon”.

Pannika egyébként gyógyító is. A környékről sokan járnak hozzá. Jobb, mint az orvosnál, mondják. És tényleg. Elsőnek az anamnézis, amibe belefér a tegnapi ebéd receptje és a gáz ára is. A kezelés kézrátételből és enyhe masszázsból áll a bolt sarkában a hokedlin. Közben a vevők türelmesen várnak a sorukra. Ha idegen téved be, aki nem ismeri a rituálét és idegeskedik, előbb türelemre intik, majd a „ha nem tetszik, menjen a Tescoba!” felkiálltással kidobják.

Az iparművésznő csak lenvászonból dolgozik. Télen kordbársonyból. Amíg a közízlés felnő a kreációihoz, javítást is vállal, mert élni csak kell, hát nem?! Akiket szeret, azoknak titokban készít valamit. Az egyik asszonynak csipkés kacér kis blúzt, mert gondok voltak a férjével. Mire elkészült, elköltözött a nyomorult, de ahogy Lilinél az asszony az egyik éjjel mesélte, hamarosan lesz majd, aki értékeli.

És az utolsó az ajándékbolt.

Nemrég nyitott. Gyönyörű dolgokat tart és készít is. Állandóan fő a tea, Lili várja az embereket, akik mennek is. Nem szeret egyedül lenni, pánikbeteg. Ha rosszul van Sanyiékhoz vagy Pannikához rohan, majd bezár és lefekszik aludni. Előfordul, hogy este nyolckor nyit. Ő az éjszakai ügyeletes az S. utcában. Ilyenkor a nénik már bezárkóznak, a lányok dolgoznak, de neki is van saját törzsközönsége.

A francia fiú, akinek az anyja híres buddhista festőművész. Mari a tévéből, aki összevissza dolgozik, vagy én, amikor már mindenki alszik itthon és hirtelen nagyon szűk lesz a lakás.

Meg persze a „Katonabácsi”. A nevét nem tudjuk. Egyszer csak itt volt, talpig egyenruhában, rengeteg csillaggal és sávval állt az üzlet közepén. A nyugtalanság sodorja éjszakánként hozzánk. Végtelenül és reménytelenül szerelmes az üvegesmester 22 éves lányába. A júnói termetű, porcelánbőrű szépség lágy barna szeme egyetlen pillantásával halálra sebezte és egyben életre keltette ennek az öregedő katonának a rozsdásodó szívét.

Azóta naponta lehet látni az S. utcában, amint titkos küldetést teljesítve, fáradhatatlanul rója az utat, és a kirakatüvegen át lesi a lány minden mozdulatát.

Zárás után betér az ajándékboltba egy kis megnyugvásért. Amikor pedig azt mondja: – Tudja Lilike, én szeretem ezt a lányt, tudom, hogy van valakije, de én megvárnám. – akkor mi összenézünk, sóhajtunk is talán, és én mindig a nagymamámra gondolok, aki snájdig katonatisztekről, orgonákról és örök szerelemről énekelt kuplékat, amíg a kilincseket szidolozta otthon.