Pontos vagyok. Ez a mondat az identitásom része.
Profi vagyok a munkában, tehát soha nem késem. Mindig időben érkezem.
Talán csak az indulás az, ami olykor nehezebben megy. Ha példának okáért nem akarok ott lenni, ahová készülök, vagy, ha nagyon vágyom oda és már a készülés minden pillanata az ESEMÉNYHEZ tartozik. Esetleg túlságosan elmerülök a gondolataimon túl… egy hatalmas kádnyi illatos, forró vízben. Az eset, amiről mesélek, az illatos elmerülést követő, sajnálatosan ismerős dermedt-rémült felütéssel kezdődött. Az óra mutatója az elindulás végső időpontját jelezte, amikor még talpig habban topogtam, erősen feszült idegállapotban a fürdőszoba közepén. Fél három volt mélyen Pesten és háromkor vártak Buda tetején. Azonnal működtetni kezdtem a már többször bevált rutinokat. Amíg az szárad, addig keresem és felveszem, közben riasztom a velem tartókat és a végső fegyver, a legbiztosabb megoldás, hogy hívok egy taxit. Az Isten áldja meg a személyszállító kisiparosokat és a Budapestet átszövő buszsávokat!
Minden ment a kötelező protokoll szerint. Megszáradt, meglett, felvettem és MEGÉRKEZETT. Beültünk, elhadartam a címet és vártam, hogyan préseli ki a tüdőmből a levegőt a gyorsulás jól ismert érzése. Most elmaradt az első nyugodt kilégzés, amit a minden rendben van velem, hiszen most is pontos leszek megnyugtató gondolata szokott kísérni. Valami nem stimmelt. Balról a szomszéd gyerek, háromkerekű triciklijén diadalmasan húzott el mellettünk, jobbról a babakocsis anyuka előzött minket. Haladtunk, bár az óra alig mozdult. Azt hittem álmodom. A Stefánia útra kikanyarodva sikerült a 20 km/óra sebességet elérni, majd a 40 km/órás utazósebességet beállítani. Kezdtük magunk alá gyűrni a métereket. A Bach csomópont téren és időn én meg magamon kívül kerültem egy pillanat alatt. A bennem kavargó komplex érzéscsomag lassan a tarthatatlanságig súlyosodott, készült kibomlani és részleteiben megmutatkozni úgymint frusztráció, düh, tehetetlenség, önvád.
És akkor meghallottam a hangját.
A fiaim, akik velem tartva bár pontosan érzékelték a felőlem fenyegetően áradó veszélyt, ezért a fél szemüket rajtam tartották, mégis valami furcsa kíváncsisággal a hangjukban azt kérdezték, – 127?
127? – Biztosan nem km/óra acsarogtam magamban szarkasztikus hangulatban, miközben ellenségesen méregettem a stabil 40-et mutató kilométerórát.
És akkor meghallottam a hangját.
A sofőr, akit csak most néztem meg, egy idős ember volt. Az életéről beszélt éppen, arról a 45 évről, amióta taxisként járja Budapestet. A történetei nem az utasokról és nem is a városról szóltak, leginkább az időről mesélt. Ez volt a mértéke a születéseknek, a haláloknak, az ünnepeknek és a hátralévő feladatoknak egyaránt. A 127, mint megtudtam a munkával még eltöltendő napok számát jelentette. Volt centije is, – mesélte – a műszerfalon tartotta és mindennap vágta, amíg a felesége meg nem tiltotta neki.
Hirtelen egy lakótelep másfélszobás lakásában ültünk már.
Megtudom, hogy náluk mindenben az asszony dönt, de a pénzt ő kezeli. Megtudom az évtizedeken át kuporgatott forintok és a betonba ágyazott, vasszerkezethez hegesztett széf titkos történetét, a szomszédnak a munkazaj miatt vitt kárpótláslikőr márkájával együtt. Hallgatom a terveket a pénz sorsáról, hogyan lesz belőle külföldi út és egy teljes hét a tenger partján és hogyan hiúsul majd meg a feleség terve a díszes temetésről, mert a munka és a halál között csak a luxus az, amire nem jutott. Hát majd most!
Megtudom a széf pontos rejtekhelyét, az eléje függesztett szőnyeg mintáját és azt, hogy Mirci az Undok Kandúr kosara is ott kapott helyet. Elvarázsolva hallgatom a történeteit a kekszes-dobozról, amiben az autó csomagtartójában a finomság készleteit tartja, a kedves helyeiről a város távoli pontjain, ahol uzsonnázni szokott, mert valami szépséget talált ott. A titkokról és a varázsról mesél, amivel kibélelte 45 év minden lemondását és érdes praktikumát. Miközben haladtunk a történetekben, lassan a méterek is fogytak.
Mögöttünk tombolt a délutáni város. Villogó reflektorok, dudaszó és hangorkán körülöttünk, de az utastérben mindez nem létezett. Derű és nyugalom vett minket körül. Sajnáltam, amikor vége lett a történeteknek, mert megérkeztünk.
Az óra 2:58-at mutatott.
