Lala gáz. Tizenöt éves, nagyon vad, nagyon provokatív, nagyon kamasz. Ezeken túl még szomorú, elhagyott és bizonytalan fiú is,aki jelenleg a családjából kiemelve arra vár, – más gyerekekkel együtt – hogy eldőljön a sorsa, merre tovább.
Ez egy nehéz nap.
Lala dühös. Piszkálódik, beszólogat, időnként az izmait mutogatja, hetvenkedik és gyötri a kisebbeket. Feszeng a bőrében és feszíti a határokat. Próbálok kapcsolódni. Leráz. Nem durván, de határozottan. Feladom. A kicsikkel kezdek foglalkozni, beszélgetünk. Némi idő elteltével megjelenik a hetedikes biológia könyvvel a kezében, vet rám egy keserves pillantást és azt mondja;
- Tessék már velem tanulni!
Eláll a szavam. Nézek rá. Ő ugrik, széket hoz, már mellettem ül. Fellapozza a könyvet, rám néz és ünnepélyes hangon, amit az esemény ritkasága önmagában megkövetel, azt mondja;
- A sivatagok növényei…
Felolvasást kér. Ismerős helyzet. Lehunyt szemek, elmosódott vonások és a hangom… Hitelesebb lennék, ha Egyszervoltholnemvolt-tal kezdeném.
Mesélek tehát. Mesélek a zuzmókról, a kaktuszokról és az ablakos növényekről. Álmodozva hallgatja, nem vet mélyebb hullámokat benne. Amikor viszont a rövid életidejű növények kerülnek sorra, megváltozik a helyzet. Kipattan a szeme, fészkelődni kezd, és azt mondja;
- Csak három-négy hét??? Ennyi jut neki?! Ennyi az egész élete?! Ez nem igazság. Nincs is igazság… Nem tudtam, hogy növénynek is ennyire nehéz lenni.
Egészen reményvesztett lesz, mint akiből minden élet elszállt.
Vigasztalnám.
Tudom, mit kéne hallania, de nem tudok most olyat mondani, pláne ígérni neki, ami biztosan valóra válik. Abba a sorba meg ahol azok állnak, akik már csalódást okoztak neki, nem állnék be. Lehet, hogy már be sem férnék…
Eszembe jut valami.
- Lala, láttál már mamutfenyőt?
Már veszem is elő a telefonomat, Képeket mutatok, méterekről és ezer-évekről mesélek. Arról, hogy minden mag kicsi és első ránézésre nem is lehet tudni, mi az, ami növekedni kezd majd. Legjobban az elpusztíthatatlanság érdekli. Mesélek neki a vastag csersavas kéregről, amiben nincs gyanta ezért a tűz sem nagyon fog rajta. Amikor ahhoz a részhez jutunk, hogy ha egy nagy tűz mégis üreget éget a fában, akkor a sejtnedvek hogyan gyógyítják be a sebet a fa testében, elkéri a telefont. Csak azért, hogy jobban lásson…
Kérdésekkel bombáz a mamutfenyőkkel kapcsolatban, amik rendre így kezdődnek;
- És, ha egy ember ezt vagy azt teszi…?
Hallgatom a rémségeket és igyekszem válaszolni, közben mindketten erősen nézzük a fák képeit, hiszen biológiát tanulunk… Lassan megnyugszik a válaszoktól. A mamutfenyő földi mértékkel mért halhatatlansága álmodozóvá teszi a hangját. Lapozgatja a képeket a telefonon és gyönyörködik.
- Milyen hatalmasak és erősek. Látja? Ezt nézze meg! Csak hangyák vagyunk… Az ember csak egy hangyának látszik. Minden olyan kicsi, onnan föntről, nem is fontos…
- Látja ezt a fát, itt a mezőn, a fű közepén? Na, ezt a fát kéne körbeültetni rengeteg sok vörös rózsával, körbe-körbe egészen! Tudja, milyen szép lenne…? Csak leülnénk oda a fűbe, maga meg én… néznénk a fát, meg a tenger rózsát és nagy csendesség lenne…