Carl Honoré SLOW – A lassúság dicsérete című könyvét kétszer kellett megvennem. Az egyik kutyám ugyanis kb. 10 perc alatt rágta szét az első példányt. Kajla labradorom jól érezte. Nekem a könyv olvasásakor még tényleg semmi közöm nem volt ahhoz, hogy mi fán terem a SLOW LIFE. A Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetének egyik karára jártam, minden szünetben vettem elő a gépem, válaszoltam meg az e-maileket, delegáltam a feladatokat, aggódtam, hogy milyen telefonokat mulasztok el, amíg éppen arról tanulok, hogyan lehet másokat segíteni abban, hogy a szakmai kihívásokat könnyedén vegyék. Igen.
Rám igaz az, hogy aki segítő szakmát választ, elsőként magán akar segíteni.
Szoktam késni. Nem tagadom. Vagy lehet, hogy nem kések, de az, hogy pontosan érkezem valahova, inkább az isteni szerencsének tudható be, mint annak, hogy időben elindultam. Kutatások szerint az optimista emberek késősebbek. Mert azt gondolják, hogy minden belefér még az indulás előtti időszakba, aztán persze nem, de ők úgy állnak hozzá, hogy igen, ezért aztán nagyon könnyű elkésniük. Épp ilyen vagyok. Ha sürgetnek, azt nagyon rossz néven veszem. Szeretek a saját tempómban dolgozni. Ha sok a feladat, és úgy érzem, hogy kevés ehhez képest az idő, azt rosszul élem meg.
Az idő, az idő múlása, az időhiány, az időzavar, az időtlenség, az időrablás, mind-mind olyan fogalmak, amivel nekem dolgom van.
Így aztán nem csoda, hogy a SLOW LIFE mozgalom felfedezése néhány évvel ezelőtt kíváncsivá tett.
A könyv írója Carl Honoré azt vizsgálja, hogyan jutottunk el oda, hogy az idő ilyen központi szerepet tölt be életünkben. Az első városi órák felállításánál kezdődik harcunk. Amikor már nem saját biológiai óránkra, és a természetre hagyatkozunk, hanem arra, mit mutat az óra. Az ipari forradalomtól szinte egyenes út vezetett ahhoz, hogy a 21. században eljussunk oda, hogy gyerekeinknek Egyperces esti mesekönyvből olvassunk fel. A mesék az ismert történetek egyperces lerövidített változatai. Praktikus szülőknek ajánlják, akik időhiányban szenvednek és az esti altatás leggyorsabb módját keresik. A szerzőnél ez verte ki a biztosítékot. Ez a könyv motiválja arra, hogy végül megálljon és elgondolkodjon azon, mi értelme van ennek. Fejezetről fejezetre haladva mutatja be a lassú étkezés, a lassú gyereknevelés, a lassú szeretkezések, a lassú városok, a lassú gyógyítás, a lassú pihenés, a lassú sport lényegét.
A SLOW LIFE számomra sokáig nem jelentett mást, mint egy elérni kívánt, áhított állapotot. Valamit, amiről már hallottam, tudtam, de én magam nem tudtam megvalósítani. Hiába jógáztam elég komolyan, ahol megtapasztaltam egy-egy gyakorláson, hogyan tágul ki az idő, nem éreztem rá a lassú élet szépségére. Hiába tangóztam egy magántanárral sokszor síri csendben, zene nélkül, koncentrálva, fókuszálva, befelé figyelve, elképesztően lassan, nem éreztem rá a mindennapok lassításának gyönyörűségére. Tánctanárom szerint egyébként, amíg egy lépést lassan nem tudunk jól kivitelezni, addig felesleges gyorsabb tempóra váltani, csak pontatlan és slampos lesz az egész mozgás. Igaza van. És ez úgy általában mindenre igaz.
Tanulmányozd élőben, mit jelent a SLOW LIFE!
Aztán lassan két éve már, hogy Dél-Spanyolországba utaztam. Úgy adódott, hogy néhány napot egyedül töltöttem egy ódon, 300 éves házban, Alicanteban, ahol egy brazil hölgy és spanyol férje élnek. Két hetes utam legszebb három napja volt, amit náluk töltöttem. A préri közepén egy hely, ahol megállt az idő. Ahol kapni levegőt, ahol hallani a csendet. Azóta többször visszatértem hozzájuk. Láttam már a vidéket késő ősszel és télen, rekkenő hőségben és a számukra azért hűvösebb 10 fokban. Nekik köszönhetően módomban áll testközelből tanulmányozni a SLOW LIFE lényegét.
A korábban politikai marketinggel foglalkozó Vivian és művész férje, a kicsit színész, kicsit festő, kicsit szobrász Luis békésen éldegélnek. Sajnos nem beszélek spanyolul, így csak a hangsúlyokból veszem le, amikor Vivian házsártoskodik. Kedvesen csinálja. Luist gyakorlatilag nem lehet kibillenteni az egyensúlyából. Vivian mos, Luis tereget a háztetőn. Vivian összeírja mi kell a boltból, Luis elmegy és megveszi. Vivian mosogat és rendet tart a konyhában, amennyire tőle telik, Luis pedig eteteti az állatokat. Azt hiszem a kutyákon kívül csak a szamárnak van neve. Ő Oli. Amikor náluk vagyok, minden éjszaka úgy érzem, hogy a Brémai muzsikusok alicantei csapata az ablakom alatt húzza. A kacsák kezdik, mire Pachita, az egyik kutya válaszol nekik, később bekapcsolódnak a birkák, végül Oli. A disznók, tyúkok, pulykák olyankor mintha csöndben lennének, de lehet, hogy csak azért nem hallom őket, mert elnyomja Oli hangja.
Nehéz átadni ennek a hangulatát. Luis workshopokat tart színitanoncoknak. Neki ez a munkája. Minden kedden jönnek. A ház egyik szárnyában próbálnak. A zegzugos épület kiadását Vivian intézi. Az valóban sok feladat. Ahányszor megyek, mindig van valami óriás buli. A spanyolok szeretnek úgy ünnepelni, hogy nem valakinek az otthonában vannak, hanem elmennek valahova, akár ott is alszanak, és ott csapnak egy kellemes együttlétet. Egyszer egy helyi cserkész csapat tartott paella bulit. Gyerekekkel együtt 97-en voltak. Vivian és Luis csak átadták nekik a lenti teret, a külső és belső udvarral, és nem érdekelte őket semmi. Luis ugyanúgy passziánszozott, Vivian pedig sorozatot nézett. Akkor eszembe jutott, mi otthon egy 100 fős sereglet felvonulásra hogyan készülnénk. Milyen stressz lenne. Mennyi mindent vásárolnánk össze.
Amikor télen voltam náluk, átmentünk Luis bátyjához egy vasárnap esti forró csokizásra és sütizésre. Ott volt Luis 90 éves édesanyja, aki a szabadkőműveseket kutatja, külsőre is bohém húga, Carmen, aki flamenco táncos és Luis bátyja, felesége és a gyerekeik. Luis kapott egy portrét magáról a sógornőjétől, aki hobbiból fest. Már lefestette az egész családot. Luis kislánya, Theresa, aki kb. 10 éves volt a portré készültekor, úgy néz ki rajta, mint Frida Kahlo, Vivian meg teljesen kancsal a róla készült képen… Igyekeznek maguknál úgy kitenni a festményeket, hogy egymást takarják, egy plüss majmot is tettek eléjük, így olyan, mintha kint lennének, de mégsem annyira zavaró. Egy ősrégi tévé volt ebben a lakásban is. Valójában minden gép elég régi. A kenyérpirító nem csillog-villog, a vízforraló kicsit vízköves.
És azt hiszem ez nem az igénytelenség, inkább a dolgok helyén kezelése. Hogy nem ennek van jelentősége.
Spanyolországban nekem is más a ritmusom. Először is nagyokat alszom, és amikor felkelek, iszom egy tejeskávét, de utána még visszabújok az ágyba. Megválaszolom a reggeli e-maileket, de igyekszem csak úgy a saját szórakozásomra olvasni. Amikor kimegyek a szobámból, általában 11 óra van, Vivian még pizsiben. Példaképem.
Volt nap, amikor egy nagyon finom sütit sütött, amiből kimaradt ugyan a cukor jó része, mert elvétette az átszámítást, de szerintem így lett finom. Nagyon jó íze volt. Ez még a nagymamája receptje, aki 98 évesen halt meg. Brazíliában született, de olasz anyától és apától, akik az első világháború után mentek oda. Vivian mutatta, hogy amikor a nagymama meghalt, csináltak egy könyvet róla. Egy spirálfüzetben gyűjtötték össze a családi történeteket, a nagyi legfontosabb receptjeit, meg azokat a képeket, amik fontosak. Az unokák maguk szerkesztették, tördelték a könyvet, és aztán kinyomtatták. Elképesztően kedves ötlet.
Egyszer megbeszéltük Viviannel, hogy elmegyünk egy közeli kisvárosba, ami tele van olyan boltocskával, ahol marokkói árut kínálnak. Tudtuk, hogy nem indulunk korán, hisz nem szeretünk korán kelni, de még reggel megyünk. A reggel azért nem jelent korai indulást. Négyre vissza kellett érnünk, mert kosárfonó kurzusra ment. Tele van a ház saját készítésű kosárral, egész tehetséges benne. Előző este varrókurzuson volt. Összedobott egy lenge, laza hálóköntöst magának. Nem egy bonyolult darab. Kérdeztem, hány alkalmon van már túl. Azt mondta most már három éve jár, és azért nem csinálnak bonyolultabb darabokat, mert gyakorlatilag a 7 nő, akik a szomszéd varrónőhöz járnak tanulni, valójában sokkal szívesebben beszélgetnek egymással, így aztán a bonyolult szabásvonalakig, és a zippzárig már el sem jutnak.
A kisvárosban megmutatta nekem kedvenc hentes boltját, amiben mindenféle arab fűszert és teát, gyümölcsöt és zöldséget is árulnak. Vivian egy praktikus nő. Az arab hentes pedig nagyon készséges. Így aztán eltöltünk ott vagy 20 percet. Minden húst előkészítve viszünk csak el. Van egy adag, amit felkockáztat, zöldfűszert apríttat rá, kéri, hogy olajjal is locsolják meg, pici só és bors, gyakorlatilag bepácolva visszük el az ebédet, neki már alig lesz dolga otthon.
Kirándulásunk reggelén rám írt Luis testvérének a fia, akit akkor ismertem meg, hogy mit csinálok ma. Ő Los Arenalast nézi meg délután, ott van egy nagyon szép tengerparti rész, ha van kedvem, tartsak vele. Megírtam, hogy most elmegyek Viviannel városkát nézni, utána pedig találkozom még egy ismerősömmel. Azt válaszolta, hogy nekem akkor ma nagyon elfoglalt napom van…
Két program egy napon. Ahonnan ő nézi, ez nem is slow life, amit művelek…
Még van mit tanulnom tőlük. Ezért aztán tényleg rendszeresen megyek arrafelé.
Milan Kundera 1996-ban Lassúság című könyvében írta a következőt:
„Amikor a dolgok túlságosan gyorsan történnek, senki sem biztos semmiben, még magával kapcsolatban sem.”
Carl Honoré szerint mindaz, ami összeköt bennünket egymással, és értelmet ad az életünknek – közösség, család, barátság – egy dologtól fejlődik szépen, amiből viszont manapság soha nincs elég: az időtől. A SLOW filozófia nem pusztán a lassításról szól. Nem arra hív, hogy csináld a dolgokat lassan. Pusztán arra szólít fel, hogy éld az életet egy számodra ideális ritmusban.
Tempo giusto, azaz helyes ritmus. Ezt találjuk meg!
Mert, ahogy a könyv szerzője aláhúzza, az evolúcióban nem azok maradtak fent, akik a leggyorsabbak voltak, hanem azok, akik a legalkalmazkodóbbak.
Vivian és Luis háza egész évben csodás választás. Itt lehet őket elérni!
Szeretettel,
Orsi
Megtaláltad már a helyed az életben? Itt a megfelelő pillanat arra, hogy elköteleződj magad mellett és valóra váltsd azt, ami benned van.
